Gilera Runner FXR 180 - király biztos lábakon

A mai napig az övé a legstabilabb robogó-futómű, és főleg a 180-as, kétütemű változat számít a sportrobogók királyának. A Gilera Runner nálunk a legsikeresebb robogó.

A Piaggio 1997-ben olyan robogó-újdonságot jelentetett meg, amely sok addigi hagyománnyal szakított. A Gilera Runner névre keresztelt 50-es padlólemezét alagút törte meg, ezzel megszűnt a szabad átlépés és a lábdeszka két cipőnyi nagyságú méretre csökkent. Viszont a burkolat alatt a váz felső kimerevítése volt elrejtve, ami a robogókra jellemző elcsavarodási hajlamot sikeresen megszüntette. Ezen kívül ebbe az üregbe helyezték át a gép hátából az üzemanyagtartályt, ami javítja a súlyelosztást és lejjebb helyezi a súlypontot. Az újdonság főleg fékezéskor valóban stabilabb volt minden korábbi gépnél, de a feszesre hangolt felfordított teleszkópvillával és hátsó rugóstaggal, valamint nagyon hatékony fékjeivel ez a futómű messze felülmúlta az 50-es menetteljesítményét. Ezért nem értették igazán, miért ment bele a Piaggio ekkora műszaki felhajtásba, főleg mivel ezáltal feláldozta a robogóknál annyira fontosnak vélt kényelmet.

De kevesebb mint egy évvel később megjelent először a 15 lóerős, 125-ös változat (Runner FX), ezt hamarosan a 21 lóerős 180-as (Runner FXR) követte. Így már érthetővé vált, mit is akartak a Piaggio technikusai. A 180-as robbanékony kétütemű motorjával minden addigi robogó menetdinamikáját túlszárnyalta, és senki azóta sem épített olyan gépet, amely ezt le tudta volna szorítani a sportrobogók trónjáról.

Majd megjelent az elöl/hátul tárcsafékes, két színben aszimmetrikusan fényezett SP változat, 2001-ben hagyományos, de olajcsillapításos teleszkópvilla váltotta fel a zsírral töltött felfordított első teleszkópot. Ezen kívül tavaly megjelent két négyütemű változat is, a 125-ös VX és a 180-as VXR, a Piaggio négyszelepes LEADER erőforrásaival. Ezeknek 47 milliméterrel hosszabb a tengelytávjuk, mint kétütemű testvéreiknek. Az idén nyáron megjelent még a 200-as változat is.

De akár mennyire jók is a négyüteműek, a Runnerek sztárja továbbra is a 180-as kétütemű marad. Több mint 120 km/h a végsebessége és olyan jól gyorsít, hogy még nagymotorok is csak nehezen tudják követni őket a városi forgalomban, és futóműve a végsebességig stabil.

De a Runner nemcsak sportossága miatt vált népszerűvé. A Piaggio-tól megszokott kidolgozási minőség jellemző rá, sok a praktikus részlet-megoldás, mint például a hűtő mögé helyezett zsalu, amellyel télen meleg levegőt lehet a lábfejekre irányítani. A Runner kezdettől kiforrt konstrukciónak bizonyult, csupán a hűtőfolyadék zárósapkája nem zár mindig rendesen. Ebben az esetben a műhelyben szétszedik a fedelet, sorjátlanítják a tömítőgyűrű alatti lemezt, és a gumitömítést megtisztítják. Általában ezután megszűnik a szivárgás, de ha mégsem kicserélik az alkatrészt. Száz Runnerből egynél meghibásodhat a kuplung, ez általában az első 3000 kilométer alatt már tapasztalható, és akkor garanciában kicserélik. A mi rossz útviszonyaink mellett a hajtómű-hordó lengővilla alatti szilentblokk is kikophat. De ezen kívül a Runner igen megbízható konstrukciónak mutatkozott.

Egy ilyen sportos, olasz robogóhoz természetesen sok tuning-alkatrész is készül, egészen a Tropheo Runner versenysorozatban használt versenykit-ig. Ez a 180-ast több mint 160 km/h végsebességre teszi képessé. De emellett nem várhatunk túl nagy élettartamot, és a rugóstagok képességeit is felülmúlja. Persze ezeket is ki lehet cserélni jobb minőségű alkatrészekre, de így felszerelve könnyen megduplázódhat a Runner vételára.

Használt Runner vásárlásánál különben érdemes arra ügyelni, nem esett-e a gép valami ifjú tuning-művész áldozatául, mert ebben az esetben soha nem tudhatjuk, meddig lehet élvezni. Ha pedig sokat egykerekeztek vele, a teleszkóp és a kormánynyak-csapágyak kopnak el. De a Runner fő ellensége a tolvaj. Mert a Runner sajnos nemcsak a vásárlóknál nagyon népszerű. Vajon ezt már sejtették a Piaggio-nál, amikor az ülés alatt kialakították a patkózár helyét?